Varga Sándor-György verse

Halhatatlan millennium

Mikor megszülettem

a törvény kimondta

fekáliád vödörrel öntheted

ablakból az utcára,

de tömlöc jár annak

ki akarattal zúdítja

mások nyakába.

Az ember értéke

tarsolya bendőjében csörgött,

Mi csendben voltunk,

fenekem a vászongatya lyukain

keresztül simogatta a szél.

Nyerges háton udvarról

udvarra hágva,

szedték az adót,

hol volt szép szóban,

hol nem volt vérben,

hol semmi nem volt

életben vagy erényben.

Feleim Istent mindig tisztelték,

hol szeretetből,

hol szabad akaratból,

hol félelemből,

az Úr szót sűrűn és

sok színben használták,

ne tudj,

nem tudok,

ne tudjatok,

nem akarok.

Szép dolgok arannyal párosodtak.

Útszélre gyakran aggattak hullát.

Vicces példaár mit felhozhatok,

vicces mikor sokáig számolok,

Sejtjeim iróniája,

Testben különálló, egyedülálló,

Lélekben százszoros hulla vagyok.

A halál – nem furcsa dolog,

nem volt szokás rákérdeni

hogyan s miért,

rossz ómen.

Néha a szóba is belehal az ember.

A hiány nem létezett,

bár büszkén viselték.

Sok vér volt bennünk,

gyakran színesített sarat.

Ó várj, ez ma is így van…

A lassan vágott seb jobban imponál

Egy apró golyóbisnál,

A perzselt bőr szaga sorsegyengető.

Ha elég látványos a láng,

hatalommal egybenő.

Történelmet győztesen írják,

bár nem érdemlik kiváltságnak.

Magoljátok be a levakartat,

koponyátok nem törve vakaratlanon,

úgy nem ér semmit, mint annak

‘ki nyaka beletekeredett

elfeledett mozgatásába.

Szerencsére a műfényár és a digitális

jelek elvonják a figyelmet a kurvásan

érezhető életről.

S ím-hát itt voltam, itt vagyok,

képednél tovább itt leszek.

Ezer éve jöttem, s a millennáré alatt

rengeteg szarom felgyűlt ezen a helyen.

Bennem, benned, köztünk, körülöttem.

Ti porból lettetek,

szerettetek,

szerettelek,

porrá lettetek,

vagy leléptem,

most pedig itt ülök, láthatatlan

időforgás sarkában statikus pont,

testem változatlan,

lelkem a százados kavarodás

hülyeségeihez sarkant,

bennem éltek, pedig már

rég kihaltam belőletek.

A szenzor pedig azt figyeli,

testem miképp nyeli

vagy veri vissza a fényt.

Hamis irataim tizenöt évente újítom,

képem nekem is változtatnom kell,

úgy a divat mint a technológia miatt.

Tudom, nem túl érdekes gondolatfonalnak,

csak eszembe jutott, a nyakkendő szorít, a vaku villant.

Régi érzésektől mindig nosztalgikus leszek.

(vár az élet,

torkig vetem bele magam,

hurrá!)