Kettőezer-tizennégy,
Kettőezer-kilenc,
kettőezer-négy...
Ezerkilencszáz-kilencvennégy...
Ezerkilencszáz-nyolcvanöt.
Ami most van, ami
volt.
Az égbolt, ami
egybefog!
Transzcendens időket
járok.
Emlékszem rád,
ahogy a nyakadhoz ért a hajad.
Egy unalmas óra
várakozó, látens pillanatában volt az élet, elszaladt.
Ne kérd, hogy újra
legyen, hogy kérjek valamit, ami már nincs.
Azóta megváltozott
minden, az a huncut tincs...
A világ nem kettőt,
sokat fordult.
Más álmot, más
életet élsz, egy harang kondul, indul.
Én nem is azt
vártam, reméltem, ami elénk gördült a forgó-pergő, féktelen,
őrült világban.
De tudom, hogy
egyszer vártam!
A városközpontban
álltam, és egy hang kiszabadult az ablakból, és úgy érezted,
nekünk dalol.
És tudod? Még most
is ott vagyunk valahol. Akkor is, ha más már minden!
A múlt a jelenben
él, és elég az életben egy gondolat. Hogy akkor igaz volt valami:
a mozdulat, az érzés, ahogy néztél...
Nem verem ez, ég!
Nem le, egészen felér. Amíg élünk be nem telik. De a vággyal, a
káprázattal, a magánnyal, a talánnal, a halállal.
Józsa János
Te János nem akarok rosszalkodni de ez nem vers. Egyperces esetleg egy prózavers (de ahhoz is kissé egysíkú). Persze manapság nincs egy olyan sablon ami formailag vagy stilisztikailag meg tudná mondani hogy mi a líra, pláne most a posztmodern korszak kellős közepén.
VálaszTörlésZeneiség, lüktető ritmus, metafizikai gondolatmenet lenne a vers, a formai kötelékektől már megvált a nyugat európai irodalom...na de itt a forma elhagyásán kívül nem találtam semmi olyat.
Legjobb hasonlósága a poézisnek a portré, ahol el kell kapni annak a bizonyos személynek az arcvonásait, az árnyékok még ha nem is ott állnak ahol kéne, mégis a realitás/szürreális határánál ólálkodnak.
A vers egy lelkiállapot egy életérzés, akár a portré néha sikeres és néha nem.
No nem akarlak megbántani, ez csakis a saját szeleburdi véleményem. Tőled függ hogy hová teszed.
Barátsággal
Gotha Róbert Milán