Telégia
Mert fúj a szél,
mert sötét az ég,
mert minden csupa sár.
Mert
ez nálad is így lehet,
mert
mosolyod is tán lefagy s nem vigasztal,
mert ilyenkor kell igazán egy meleg odú,
egy
körbeült asztal.
Mert
elkezdett újra hullni a hó,
mert a sok fekete fehérré válhat,
mert fergeteges keringőt jár fel,
le az ablakom előtt körbe-körbe
sok-sok millió szösz-csepp.
Láttad már közelről a hópelyheket?
Csillámló brillben nincs ilyen műremek:
azt mondják, csak mértan, és erők lélektelen játéka,
de mondd csak, ki öltöztette a Végtelent?
A megvadult szél összeborzolja arany-hajad,
tán
nem is látsz most,
amint
az utcán átszaladsz
s a
villamost magadba bújva
reméled
látni már, vacogva, topogva
a
pajkos szél összecsipdesi arcod,
lángrózsák
égnek most tej-fehér bőrön,
pofonvág,
majd fellök, harsogva nevet
kegyetlenül,
satuba fogja vékonyka kezed,
és
bús mesét fütyül hogy megkönnyezzed.
Nőnek,
nőnek a pelyhek,
mint
anyában a gyermek,
pufók,
mint toll labdák
összegyűjtve.
Sajnálom.
melyet megtagadtam
magamtól, és tagadhatatlan
már te sem voltál ott,
pedig
még fogtalak
s a
szavak valahol
meghaltak
két ember között,
már
öltözött...
költözködött...
lám,
ily pillanatnyi,
mit
végtelennek hiszel.
Mint
az első,
mint
az első hó.
El
sem hisszük, hogy való
megtelepszik,
mint szívünkben
a
várakozás, s hisszük,
soha más, ilyen nem lehet.
Pedig
mire felkelek,
a
napom lassan elpereg
s
fürtökben olvad a fákról,
autókról,
ablakpárkányról.
mint
másnapos ünnep a világról,
amint
a forrongó élet
újabb
menetbe kezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése